IDILIO SALVAJE

            IV

A végtelen keserű, sós mezőség
a szomjanhalt óceán puszta medre,
és látni, mintha ködtóból meredne,
egy koldus szikla kopár kikötőjét.

Gonosz sőtéttel mázolja az este
bénult arcom, és ég a puszta kő, ég,
hogy tündöklő arcod napitta bőrét
meddő rézzel s szépiával befesse.

Kemény ölben, hol örök a sötétség
és mérhetetlen ráncot vet a szikla,
ott fogan a gyönyör, ott rakja fészkét,

hol tested liánjai tekeregnek
mellem alatt, a romlásba taszítva,
vad ritmusával ezer életednek.