SZONETT IV

Megtört reményem alighogy megéled,
fáradtságában máris dőlne ágynak,
unszolom bár, nem zárja rá a zárat,
s a gyanakvás nyitott házamba léphet.

Ki állja, végzet, keserű szeszélyed
gyors változásait? Ó szív, te fáradt,
nagy nyomorúságodnak vesd a vállad,
balsorsra jószerencse: ez az élet!

Én magam zúzom szét e két marokkal
a hegycsúcsot, mely szemre sérthetetlen,
a száz veszéllyel lombos sűrűséget.

Halállal, börtönnel, sötét okokkal,
hozzád igyekvőt, nem tarthat föl engem
sem hús-vér ember, sem csupasz kísértet.