AMIKOR ESZÜNKBE JUTOTTÁL

Oly vidámak voltunk, mint soha addig.
Teát ittunk, s mama nevetve
tett célzást, egyebek közt,
egy régen történt, családi esetre;
majd unokanővérünk részletezte -
jól utánozva a mind hevesebben
ágáló szemtanút -, hogy
ő mit tapasztalt a mondott esetben;
a gyerekek nyűglődtek és nyafogtak,
mert játékuk félbeszakadt miattunk,
akik boldogan s vég nélkül beszéltünk,
mivelhogy kedvelt témáinkra kaptunk.

Így volt, jó kedvünk volt, amikor egy hang
téged említett hebehurgya módon,
s fájdalmas csönd váltotta fől a pezsgést,
súlyosan, mint az ólom,
és nem akart megszűnni. Mintha csak ma
lenne, ahogy fagyottan
s némán gubbasztunk ott. Múlnak a percek,
mi meg csak ülünk megnémulva ottan.

Egy szót sem szólt senki, de ugyanarra
gondoltunk mind. Anyánk, mint máskor is, ha
már-már kirobbant belőle a sírás,
színészkedett, naivan alakítva
a rendületlen nyugodtat. Szegényke!

Oly jól ismertük! ... A lányok azonnal
elkezdtek bíbelődni
valami vállfazonnal,
s az aprónép a csendtől meglepődve,
maga is csöndben eltűnt,
mi meg csak ültünk megnémulva ott és
magunk elé meredtünk.