A HÁZUNKHOZ VEZETŐ ÚT

Hozzánk tartozol, mint a többi holmink,
a miénk vagy, a sajátunk egészen,
hozzánk tartozik ez az utca
és fái a járdaszegélyen,
s a gyerekek kitartó
nyüzsgése, a régi barátok
arca, meg a bizalmas
történetek, a szájról szájra járók,
a városnak e családias negyedében,
meg a sirám, melyet a verkli gyászos
egyhangúsággal zeng el,
s melyet szomorú szemű szomszéd-
asszonyunk olyannyira kedvel ...
                        Szeretünk téged,
régi és csöndes szeretettel,
te házunkhoz vezető út! Ha tudnád,
milyen nagyon szeretünk téged!
                         Meg mindent,
amire emlékeztetsz!

                          Köveid
mintha a múltba tévedt
lépések kopogását
őriznék ... Azt a képet
amit nem látni már, ha a szokásos
időben hazaérek.
                            Utacska,
ki a házunkhoz vezetsz, olyan vagy,
mint szerelmesünk arca,
akár össze is csókolhatnánk:
ízről ízre ismerünk téged!

Minden délután ugyanaz az utca,
a szépnek látott élet,
ugyanaz a vidámság, szomorúság,
ugyanazok az emberek... A lány,
aki pártában maradt, aki mind öregebben
s mind csüggedtebben várt, hogy még... talán...
Nagy néha egy új arc, egy ismeretlen,
komoly vagy derűs orca,
a kapuban, e régi képkeretben.
S a többiek, akik mintegy habozva,
lassacskán és csöndben eltűnedeznek
a városrészből és az életünkből,
búcsút sem intve a világnak.

                            Ó a szomszédaink,
kik jónapot már soha nem kívánnak!
Gondoljuk el, egyszer majd mimagunk is
ott botorkálunk, ott az út porában,
s megyünk, ki tudja merre, szótlanul, mint
ők is, korábban!