A SÖTÉTSÉG LELTÁRA

Friss lányok hullnak sárba nagy, döbbent béka-arccal,
a nedves, néma holtak magukban megrohadnak
holdtalan éjszakákon...

Roncs-emberek születnek mellükben tág üreggel,
karcsú, keserű gyertyák szüzeket rontanak meg
holdtalan éjszakákon...

Nagylelkű könnyek dőlnek, zuhataguk megéget,
kutyák sírása reszket, mint kivert szem a földön
holdtalan éjszakákon...

Áruló fehér párnák villannak, mint a kristály,
gyilkos barátok várnak nyugodtan, mint a gyíkok
holdtalan éjszakákon...

Feltüzelt nők a zsenge hegedűket harapják,
rozsdás acélok ülnek: vidám koldus-csavargók
holdtalan éjszakákon...

Reményeken keresztül, viharok közt verődve
verdeső, zengő szemhéjt remegtet durva csuklónk
holdtalan éjszakákon...

Használt ingekben sűrű és nehéz pára érik
s combunkat simogatja, mint a rettegő gyermek
holdtalan éjszakákon...

Végtelen mély kutakban kiáltások lapulnak,
mint a só, mely az álom gyökerét zsugorítja
holdtalan éjszakákon...

Testek, antennák, édes palackok, karcsú kancák
zuhognak zavarosan, mint a keserű trágya
holdtalan éjszakákon...

Egy gödör ül a földben gazdátlan s mérhetetlen,
mohák hídja, borzalmak sötét, hűvös harangja
holdtalan éjszakákon...

Kék üzenetek szólnak minden új születésről,
zúzmarából szőtt hírek ölik a szülő asszonyt
holdtalan éjszakákon...

Gyengék a kezek és az édes őszi hasábfák,
hogy eltörjék fülemben a vékonyhangu csengőt
holdtalan éjszakákon...

Vad kolompok és tiszták, melyek nem ülepítik
le ködös álmainkat, mint haldokló leányok
holdtalan éjszakákon...

A fák, a lóherék s a növényi ökrök, sarkok,
faülések s a vízként elfolyó szobalányok
holdtalan éjszakákon...

Jönnek nagyot ugorva kedves szemhéjainkon
s halálhoz közelítő jéggé dermedt kezünkön
holdtalan éjszakákon...

Padláson és ábécés könyvön s a legmagasabb
ágakon, melyeket fenn megsebeztek a fecskék
holdtalan éjszakákon...

És vad szelek süvítnek gyűlölt provinciákból
s megtámasztják az árnyat, mit kerülünk magunkban
holdtalan éjszakákon...