AZ ÁTENGEDETT KÉZ

Egy nap kézbe fogom majd kezed. Langyos, meleg kéz.
Gyöngéd kéz, hallgatag kéz. A kezed. Zárt szemekkel
könnyedén érintem kezed, könnyű a simítása néma kézen.
Formájáról megbizonyosodik, alkatát kitapintja,
s megérzi a szárnyas bőr alatt a kemény és megvesztegethetetlen
csontot, a szomorú csontot, melyet soha nem ér el
a szerelem. Ó, az édes hús, igen, az átitatódik a szép szerelemmel!

A titkos, a titokban kinyíló, a láthatatlan,
a félignyíló kapukat ájulásig simítva
a bőr falán át árasztja hangját, édes bánatát a langyos meleg;
s fut, fut hangom ereid langyos folyóihoz,
hogy medrükben, rejtett véredben omoljon, görögjön,
mint valami más vér, mely sötéten kong,
mely édes és sötét csókként lángol benned örökkön,
és belülről mint tiszta kiáltás lassan futja végig tested,
a testet, mely zeng most, mert az enyém, az enyém,
mert mély szavaim benépesítik,
ó, szerelmem zengő teste, ó, meghódított test, ó, test,
hódító szavam egyetlen hangja!
Kezed simítom, s tudom, csak a csont
utasítja el hűvös haraggal
szerelmemet, az ember sohasem izzó csontja.
Megtagadja magát tőlem lényed egy szomorú vidéke,
míg egész húsod simul a ragyogó pillanatban,
s lobog a mindenség, mert megérintesz lassú kezeddel,
pórusos, nyögdécselő és nagyon lágy kezeddel,
finom, néma kezeddel, s mint kapun át belépek
teljes, mély ereidbe, a véredben evezve
benépesítlek, s teljes zene vagyok husodban.