A BOLDOGSÁG

Nem! Elég!
Már örökre elég!
Fuss, rohanj! Halj meg naponta!
Szívemben már csak a halálod, halálod vágya ég!

Halálba vágyom felmeredő melled, a szörnyű oszlopot,
Láztól lüktető torkodat s a tölgyfák komor gyülekezetét,
kő-kezeidet, a süket kövek holdjait
és hasadat, a Napot, az utolsó megvakult Napot!

Légy fű! Sorvadt és lázas, légy feszes gyökérzet
és lomb a combok közt, ahol már férgek se élnek,
mert a komor, vad földön idegenek az ajkak,
az ajkak, ó igen, melyek a nedvesség lágy csigái voltak.

Megölni téged, iszonyú láb, kiköpött gipsz,
naponta megrágott láb, megölni, mikor álmodik a szem,
mikor a táj ártatlan kék és új és lélektelen
s egy örök kislány fürdik a vízben s nem tapad testére hab.

Megölni téged, kerek, alvadt vér, zárt forma, puha domb,
romlandó anyag, szenny és kiütés
és szó, mely a lila ajkakról csüng halálra váltan
s fennakadt a csókban vagy a rothadó halálban.

Nem! Soha nem!
Téged itt tartalak, szív, te nagyon hosszú fogaim között dobogtál.
Fogaim között, szerelmes szögek s arannyal öntözött dárdák között.
Ó húsod remegése, ernyedten feküdtél, mint a gyík,
kit végtelen csókokkal csókol az örökkévalóság.
Hazugságod számok vízesése,
gyűrűs asszony kezeinek vízesése,
hajfonatokat őrző gátak vízesése,
gátaké, melyeken opálok s szemek nyugszanak sötét bársonyokon,
melyek mögött a körmöket is csipkébe ágyazva hordják.

Halj meg, halj meg! Mint a meddő föld megnyílt sebe.
Mintha a teknőst meztelen lábbal halálra taposnák,
meztelen, sebzett lábbal, melynek friss és most kibuggyant vére
messze futna, frissen született új folyó, vizek fivére.

Én majd a boldog eget dalolom, a most ébredő kéket,
édes lányokat, szeretőkben a boldog könnyűséget,
a szerelmet, mely a tiszta kövek alatt terem,
víz, virág, szomjúság, rajz, folyó, futó szél,
a szerelem szerelmes napját, mely létezik, él, tudom!