NEKED, ÉLŐNEK

Ha hosszan nézem karcsún omló tested,
folyót, melynek nem apad ki a medre,
tiszta víztükröt, hol madarak lengnek énekelve
s hol öröm borzongat, ha a hajnal megébred.

Ha szemedbe nézek, mély halál s élet szólít hirtelen,
éneke lebben az alig-sejtett, mély vízfenéknek.
Ha alakod látom, derűs homlokod: lángfényű kő,
melyen csókjaim szikráznak - soha el nem merülő
Nap fénye szikrázik az égő szirteken.

Ha ajkaimmal simulok e tétova zenéhez,
e mindig friss-fiatal zajhoz,
a föld lázához, mely a zöld között énekel;
test, nedves, könnyű suhanás,
mint ha szökik s megtér a boldog szerelem.

Érzem, a föld forog lábam alatt
könnyen s tágan, mint a csillagok,
vidám nagylelkűséggel mint az égitestek,
kik tengert se kérnek, hogy fölé hajolhassanak.

Minden döbbenten áll. A föld szikrázva érzi,
hogy karjai közt meztelenül megremeg a tenger,
e lázas, sóvárgó acél, mely issza, issza
az aranyló lángot s részeg a ragyogástól.

Ragyog a teremtés. Boldog, szelíd béke leng el
suhanva, mint az öröm, mely sosem ér a csúcsig,
mint ha a szerelem felrepül sebes szárnycsapással
az égre, hol a legvakabb homlokokat koszorúzza a szél.

Nézni téged! Míg saját fényed ragyogja be tested,
e közeli zene, mely megszabja a madarak összhangját,
a vizekét, az erdőét és a lüktetését, mely a teljes világ
megkötött része s mely most ajkaimon reszket át.