EGYSÉG

Kezeim között tajtékzó, boldog, fehér test;
drága arc, melyből a teljes világ sejlik,
kedves madarak másolják egymást rajtad tűnve-szökve
s arra a tájra szállnak, ahol semmi nem mulandó.

Formád gyémánt és rubint, kezeim közül örökre
eltűnő Nap lángfehér villanása a végtelenben,
hívó mélység, melynek meghitt, meleg zenéje leng lenn:
fogaid hívnak kibetűzhetetlen szavakkal.

Meghalok, mert eldobom magam, mert meg akarok halni,
mert élni akarok a tűzben, mert a kék levegő
nem az enyém, csak a forró lehellet,
mely ha hozzámér, megéget s ajkam aranyba borítja.

Engedd, hogy nézzelek szerelemmel talpig befestve,
hogy arcom kipiruljon bíborló és remegő
életedtől, engedd, hogy öled mély zengését nézzem;
látom, s meghalok, életemről örökre lemondok.

A szerelmet akarom, a halált, a legfeketébb órát!
Te akarok lenni, a véred, az égő, boldog,
bömbölő láva, mely húsodba zárva öntözi szép
tagjaid s az élet gyönyörű határain ég.

E csók ajkadon, mint egy lassú tövis,
tenger, mely tükörré csillanva elszáll,
suhanó szárny villanása,
meleg kéz, simogatás sistergő hajadban,
haragvó fények szikrapattogása.
Fény, vagy halálos kard, torkomnak szegzett pusztulás
nem éri föl, mert benned örök-egy és elpusztíthatatlan.