A sötétbarna farkasszuka románca

—Éppen a kunyhómban voltam
pásztorbotom farigcsálva,
kecskéim odafent jártak,
és alant a hold világa;
juhocskáim rosszat sejtve,
félve bújtak a karámba.
Láttam hét árnyat, hét farkast,
hegyhátról hágtak hegyhátra.
Mintha sorsot húztak volna,
melyik menjen a karámba;
egy vén farkasszuka győzött,
sötétbarna, lompos, sánta,
szájából fogak meredtek
bicska hegyére formázva.
Nem visz juhot a karámból,
bár háromszor körbejárja,
de megszerzi negyedszerre,
övé a fehér bárányka,
lánya gyapjasszőrű juhnak,
bilogtalan unokája,
kit gazdámék kiszemeltek
húsvét napi vacsorára.
—Rajta, rajta, hét kutyáim,
Trujillo híres szukája,
jó kankutyám, ott az ordas,
iramodjatok nyomába.
Ha báránykám meghozzátok,
kenyér, tej kerül a tálba,
ha nélküle tértek vissza,
botot esztek vacsorára.—
Ordas után iramodnak
körmük koppintva, zihálva,
hét mérföldet is futottak
hegyhátról le, föl hegyhátra.
A farkas egy meredélyen
nagyfáradtan fordul hátra:
—Vegyétek, kutyák, sértetlen,
vegyétek, itt a bárányka.
—Nem akarjuk a báránykát,
ha toportyán foga rágta,
inkább bőrödet akarjuk,
a pásztor bekeccsé vágja,
szíjat hasít vén farkadból,
hogy ne essék le nadrágja,
kenyereket rak fejedbe,
abból leszen tarisznyája,
beleidből gitárt készít,
ha szól, minden lányka járja.