IDILIO SALVAJE

            VI

Isten veled!... Ott mégy, barna királylány,
a tág mezők fullasztón gőzölögnek,
míg lángol a hajad, e földi sárkány,
s eleven korbácsokkal gyötör meg.

Vigasztalan magányomban mi vár rám?
—még látlak, bő szoknyád söpri a földet —
lombhulláskor, tavasz és nyár határán,
siratom, smaragd, örökifjú zölded.

Az emberi földrengés porba vert s
szívem meg életem sötét romokban.
Átkozott emlék, átkozott felejtés!

Még látlak, de homlokod elfeledtem,
csak, jaj!, a hátad nézem távozóban,
egy örök mozdulattal, elveszetten.