FEHÉRBEN

Mi tisztább, mint a fehér liliomszál?
Mi folttalanabb a drága viasznál?
Mi bűntelenebb a narancsfa-lombnál?
Mi szűziesebb, mint égen a pára?
Mi szentebb, mint nehéz ima vára,
a gótikus oltár?

A mennyet ezernyi galamb behavazza,
a ködben egy égi-fehér ruha rajza
és könnyű lepelben a távoli tornyok:
a karcsú akác kimagaslik a kertben
s megrázza fején, ha a szél tovalebben,
a hószínű kontyot.

Nem látod a csúcson a szűzi havat?
Falucska fehérlik tornyok alatt.
és zsenge juhnyáj és tompa kolompszó,
és hattyú-csapat suhan át a tavon,
s libegő koronás-jogaros liliom,
s fehérfalú vulkán, mennyei korsó.

Oltárok előtt villámlik az ostya:
a pap haja szűz hóval beporozva,
ruhája fehér len, tiszta fehér,
és száz fiatal lány ül a padokban,
tüll-havazásban, vatta-habokban
s áprilisuk csoda csokrot ígér.

És nézd, ez a kórus: a lágyszivű Mária
füléhez elér az apáca imája,
s a márvány Krisztus alél a kereszten,
és folttalan, íme, a gyertyaviasz:
és csipke a függöny s hajnalod az,
mi csipkefehéren most tovarezzen.

Gyerünk a mezőre tollakat ont:
a csupasz patakon tajték a bozont,
s lobogna a víz, elomolna, ugorna:
a hegyek kendőjét béleli pára?
s a tenger öléről elillan a bárka:
a semmi havában a röpke vitorla.

Már ébren a lány, már özvegy a párna,
már dől a hideg víz isteni vállra,
és végig a karján, karcsu nyakán.
Lobogva kerül föl az alsószoknya,
s reszket a friss víz csepp őrtornya
fehér elefántcsont fésű fokán.

Ó márvány! Ó szavak! Ó fehérség!
ki bőkezűn ontod szived szűziségét!
Ó félénk szűz! Ó színek vesztaszűze!
Szépség örökös szobrában a lélek,
tiszta szülő, akiben megéled
a mennyei szárnya, a földi tüze!

Te óvod a most született csecsemőt,
koronázod az esküvőn a nőt,
apródnak a tünde köpenyt te adod!
Milyen fehér, királyi nő, a ruhád!
Milyen fehér, anyák, a gyerekágy!
Milyen fehér, szeretőm a karod!

Nappal is éj és álom öl engem,
egy tiszta fehér torony ég a szememben
és körben ezer lobogó liliom:
és arcod előtt a menyasszonyi fátyol,
e felhőző tüll lassan aláfoly
s csipkésen alél el vállaidon.