AZ OLAJFÁK

              I

Vén és szomjazó olajfák
a nap tiszta sugarában,
poros olajfák a nagy, tág
andalúziai tájban,
melyet lángot szórva fésül
a kegyetlen napsütés,
s lankáról lankára békül
a feledés, feledés.
Im, e földek,
tág sierrák,
messzi lankák, napsütöttek,
olajfákkal tarka hegyhát.
Ezer ösvény. Bakra hágva,
nagy kosarat vetve hátra
béres indul, szekeres megy.
Útszélén a kocsma nyitva,
bandolerók állnak itt s a
puskát fogva bort vedelnek.
Olajfák s ismét olajfák,
mintha bojtos fityegőkkel
aggatnák tele a lankát.
Olajfák, melyekre rőten
az alkony narancsa cseppen,
fénylő olajfák előttem,
ezüst hold alatta csendben.
Olajfák szikrázva, égve
a hamuszín délutánban,
viharoktól vemhes égbe
nézve bátran...
Áldjon Isten titeket
januárral,       
záporával,
adjon nyári vízeket!
Tavaszi szél fodrozódjon,
fürtözze fel friss virágod,
lila, olajos bogyódtól
az őszi szél legyen áldott!
Olajfa, őszöd bogyója
indul el majd száz uton
s elvándorol száz malomba.
Lesz, tudom,
olajütőkben dolog, sok,
béres, sommás él belőle,
ó, sok árnyas, tiszta homlok
nagy sombrerókkal befödve!
Olajfa és ültetője,
faja, fája,
földje, tája
azoknak, kik hűk maradtak
röghöz, ekéhez, malomhoz.
kik ököllel odacsapnak
jól a sorshoz,
az áldott földműveseknek.
betyárrá kopott lovagnak,
istenes meg
csempészkelő nagyuraknak.
Városok és tanyaházak,
a sierra hajlatának
s a folyó partjára dőlnek
Isten jöjjön otthonába,
szálljon lelkébe e földnek.
olajfákra, olajágra!

              II

Két mérföldre Úbedától a tűző
napon Pero Gil tornya áll magába,
spanyolföld komor városa. Kocsink fut:
szürke, poros olajfák némasága.
Amott a hősi kastély.
A téren rongyok színes orgiája,
gyerek- s koldus-zsivajgás.
A Misericordia klastromára
látunk udvara előtt elhaladva.
Fehér falak, fekete ciprus ága!
És fanyar mélabú, mely
mint a vaspor sikálja
a szívet! E szemétdomb hegyén a
befalazott kegyelet téglaháza!
Ez az Istenháza, felelj nekem, ó, testvér,
ez az Istenháza, mit zár magába?
S ez a halvány fiú, ki
ámulva néz miránk s a
szájával bámul szinte már utánunk,
ez kit a falu szája
„a félnótás Ginés"-nek,
Blasnak vagy Lucasnak hív hahotázva.
Megyünk. Olajfaligetek. Olajfák
tele virággal. Két gebénk nyomába
szekerünk hosszan nyögve, nyikorogva
gördül Peal felé. Dús, drága földek,
megadják a magukét; munkál a napfény:
nemz, vet, munkába vág, a
mély talajé az ember,
és fáradtságával égi igába
fogja a földet. Tőlünk zavaros lesz
az élet forrása, a nap világa,
szomorú szemeink meg
szánk keserű imája,
semmittevő kezünk és
gondolatunk virága
bűnben fogantatott; mind
kínban élünk. Messze Isten világa!
E megépült kegyesség,
e komor, piszkos városban, e szemétdombra hágva,
ez a szegény Istenháza, mondjátok, ó, szent
ágyui von Klucknak, mit zár magába?